Tamásné Jámbor Andrea: Virág Teréz szerepe az első- és másodgenerációs holokauszt trauma kutatásában és gyógyításában
A holokauszt-trauma kutatásának kezdetei
A holokauszt-szindrómát mint elnevezést először az 1950-es években használták, amikor felfigyeltek rá, hogy a pszichológiai segítséget kérő túlélők terápiájából származó esetleírások igen nagy hasonlóságot mutattak. A témában elsőként megjelent tanulmányok pszichoanalitikusok (pl. Viktor Frankl) saját élménybeszámolói voltak.
Nagyobb számú mintán végzett kutatás először 1954-ben történt, itt 120 túlélőt vizsgáltak, és az ennek alapján született cikk állította elsőként, hogy a tünetek hasonló mintázatot követnek a túlélőknél, és az élmények fizikai és pszichológiai hatásai évek múlva is megmaradnak.
Az 1960-es évek végén figyeltek fel a túlélő családok sajátosságaira olyan kanadai kutatók, mint Rakoff (1966, 1969) és Sigal (1971), majd világszerte megkezdődött a kifejezetten a második generáció pszichoszociális problémái iránti érdeklődés is. Az első tanulmányok szerint a túlélők gyermekeinek pszichológiai problémái gyakorta a szülői házban tapasztalt szorongás, a fel nem dolgozott veszteség és gyász állandóan jelenlévő érzésében gyökereznek.
Magyarországon először az 1980-as években jelentek meg szakmai írások a holokauszt pszichológiai hatásairól. A témában úttörőnek számított Virág Teréz pszichológus, pszichoanalitikus. Ő maga gyermekként a budapesti gettóban élte át a holokausztot, édesapja egész családja Auschwitzban halt meg, édesanyját Ravensbrückbe deportálták, ahonnan 37 kilósra fogyottan, erősen leromlott állapotban tért haza.
Virág Teréz 1982. november 9-én tartotta meg első előadását a magyarországi túlélők leszármazottainál, a második- és harmadik generációban jelentkező holokauszt-túlélési szindrómáról. Ezt követően rendszeresen tartott előadásokat, számtalan esetleírást publikált, majd 1990-ben a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület keretében megszervezte a magyar holokauszt-túlélők első beszélgető csoportját, a KÚT csoportot. A KÚT találkozókon részt vettek pszichológusok, pszichiáterek, pedagógusok is, akikkel később létrehozta a társadalmi traumatizációra, azon belül is elsősorban a holokauszt-túlélők terápiájára specializálódott szakrendelést, amelynek ugyancsak KÚT a neve. A KÚT többféle utalást hordoz: Thomas Manntól kezdve („a múlt mélységes mély kútja”) a Közös Út Találkozón át a héber „kedosim u tehorim” (szentek és tiszták) kifejezésig.
Az első generációs holokauszt-trauma
Virág Teréz első- és másodgenerációs túlélőket is gyógyított, és a másodgenerációs holokauszt trauma megértéséhez először mindenképpen szót kell ejteni az első generációs traumáról, mivel a kettő egymásból következik.
A holokauszt-túlélők számtalan megaláztatáson és elképzelhetetlenül szörnyű élményen mentek keresztül, és ennek következtében megtapasztalták saját lényük elértéktelenedését. A felszabadulást követően a túlélők felettes énje továbbra is gyenge maradt, és számos túlélő évekkel később is az úgynevezett „koncentrációs tábor szindrómában” szenvedett, amelynek nagyon jellegzetes pszichés és fizikai tünetei voltak a depressziótól kezdve a pszichoszomatikus rendellenességekig; és érintette a másokkal való kapcsolatteremtő képességet is, különös tekintettel a párkapcsolataikra, amely kihatással volt a későbbi szülői szerepükre is. Vagy az üldöztetés megszűnésével gyakran azonnal és megalapozatlanul, lehetőleg másik üldözöttel kötöttek kapcsolatot, más esetben ennek az ellenkezője történt, választásuknál az volt az elsődleges szempont, hogy bárki, csak ne üldözött legyen. Utóbbi esetben a volt üldözött szakított eredeti szokásrendszerével és kultúrájával, gyakran kikeresztelkedett. Jellemző az elfojtás és minden előzmény elutasítása.
Az életkor szerepe a trauma kialakulásában
Virág Teréz a trauma kezelése szempontjából fontosnak tartotta, hogy a túlélők mely életkorban élték át a holokausztot.Ennek révén tudta felmérni egy-egy korosztály speciális traumatizáltságának okait, illetve a terápia során adódó legfontosabb tennivalókat.
A KÚT rendelő praxisa alapján úgy vélte, hogy a 2–12 éves korosztály a trauma legpregnánsabb hordozója, mert olyan életkorban élték át a vészkorszakot, amikor személyiségük a bizalmatlanság, a szégyen, a bűntudat, és a kisebbrendűségi érzés kialakulására rendkívül érzékeny volt. Különösen 5 éves kor alatt lehetetlen megértetni egy gyermekkel, mi történik körülötte, és a környezet állandóságának hiánya is károsította őket. Kamaszkorban 12–14 éves korig érzékenyebben reagáltak, efelett az életkor felett már rendelkezhetett a pszichés krízis megoldásának pozitív élményével. A fiatal felnőttek történetei a szörnyűségek mellett sokszor szóltak bajtársiasságról, egymás megsegítéséről, és ezek a pozitív élmények segítették a túlélést.
A túlélők szülői szerepben
Virág Teréz a vizsgált esetei alapján azt tapasztalta, hogy a holokauszt olyan erősen rombolta le az alapvető bizalom érzését, hogy szinte mindegy, hogy egyes családokban hány ember szenvedte el a tragédiát, már egy túlélő nagyszülő élményei is hatással vannak a későbbi utódok életére. Itt el is érkeztünk oda, hogy miként hatnak a holokausztot átélt szülők élményei a gyerekeikre, és hogyan adják át a traumát. De az is kiderül a túlélőknél és leszármazottaiknál, hogy az anya és apa szenvedései nem azonos súllyal jelennek meg a neurotikus tünetképzésben, az anyai ágon elszenvedett múlt emlékei dominálnak.
Virág Teréz a mentális épség legalapvetőbb előfeltételének nevezi azt a bizalmi érzést, amely az első életév élményeiből táplálkozó, mindent átható attitűd magunkkal és a világgal szemben. Az alapvető bizalom megteremtéséért az anya felelős, de az anya csak olyan érzést tud a gyermeke felé közvetíteni, amely őt magát áthatja. Az ősbizalommal ellentétes fogalom az őstörés, amely akkor alakul ki, ha a testi lelki gondozás nem kielégítő, megbízhatatlan, vagy közönyös. Ezek a gondoskodási hiányok megjelennek a holokauszt túlélő anyáknál, elsősorban a lágerek túlélőinél. Gyermekük megszületésével megjelenik az a félelem, hogy nem lesz képes békében, nyugalomban felnevelni gyermekét, a múlt félelmeit kivetíti a jövőbe, a biztonságos jövőképet, az ősbizalmat nem képes gyermeke felé közvetíteni.
Virág Teréz az anyai szeretetet archaikus szeretetnek nevezi, mely nélkülözi a realitást, és a kulturális anyaszerep előfutárának tekinthető. Az anya optimálisan adagolt frusztrációkkal tanítja meg gyermekét a realitáshoz való alkalmazkodásra. Ha az anya az őt körülvevő világot extrém módon fenyegetően éli meg, nem tudja fokozatosan leválasztani magáról gyermekét, hiszen nem tudja nyugodtan átadni egy „külvilág-anyának”.
Egy másik tanulmányban az anya-gyermek kapcsolatot egy „bűvös tükör”-höz hasonlítja, amely mindkét oldalán tükröz. Ha az anya pillant bele, abban saját anyjához fűződő preverbális emlékei jelennek meg. Ha a gyermek, kétféle anyai tükrözéssel nézhet szembe, egyik esetben csökkenti a szorongásait, másik esetben felfokozza. A túlélők – különösen, ha gyermek- vagy serdülőkorúak voltak a holokauszt idején – átélték, hogy szüleik degradálódtak előttük, mivel képtelenek voltak megvédeni magukat és szeretteiket a szenvedésektől. Elveszett az erős apa-ideál, és a gyermekét védő anya képe is. Ennek következtében a holokauszt-túlélők esetében az „anyatükör” mindkét oldala sérült.
A másodgenerációs trauma kialakulása
A fentiekből kiderül, milyen súlyos helyzetbe került az a túlélő, akitől elszakították, majd meggyilkolták anyját, apját, testvéreit, házastársát, gyermekeit; és az is, hogy milyen nehézségekkel küzdött a szülői szerepben. Dina Wardi izraeli pszichológusnő, aki először alkalmazott csoportterápiát holokauszt túlélők felnőtt gyermekeinél, és nagyon sok Virág Teréz következtetéseihez hasonló következtetésre jutott, csoportokra osztotta a túlélő családokat. Egyrészt a harcos családokra, ahol a túlélők aktív tapasztalatokat szereztek a háború során, harcoltak, részt vettek gettólázadásban, menekítettek másokat. A harcos-családokat szinte kényszeres késztetés hajtja, hogy alkossanak, csináljanak, elérjenek valamit. Ezekben a családokban nincs helye depressziónak, szomorúságnak, gyengeségnek. A harcos-szülők azt az üzenetet közvetítik gyermekeik felé, hogy bajaikkal saját maguknak kell megküzdeniük, rendszerint tagadás, elfojtás, és elkerülés segítségével. Másrészt az „áldozat” családokra, ahol a túlélők passzívan élték át időszakot a gettókban, rejtekhelyeken, vagy munkatáborokban. Ezekben a családokban depresszió, szorongás, és aggodalom uralkodik. Fő jellemzője a fizikai túléléssel való kényszeres foglalkozás. Az étel különösen fontos szerepet játszik. E családokban gyakori, hogy felhalmozzák az ételt, és túletetik a gyermekeket, akiben gyakran jelennek meg az étel iránti zavart attitűdből eredő tünetek, mint a kényszeres falánkság, vagy az ételundor okozta kóros soványság.
Virág Teréz praxisában áldozat és harcos családok egyaránt előfordultak, viszont úgy tapasztalta, hogy a magyarországi túlélőknél minden esetben a zsidó múlt kényszeres elfojtása tapasztalható. Több betege is volt, aki a „zsidó” szót a legcsúnyább szónak tartotta, amelyet képtelen volt undor nélkül kimondani. A szégyen hozzátapadt a szóhoz, a szégyellt szó mögött minden esetben a szégyellt szülői sors húzódott meg. Sokan büszkék voltak arra, hogy senki nem nézte őket zsidónak.
Az elfojtás ellenére a túlélő családok mégis közvetítették gyermekeik felé az átélt múlt szörnyű emlékeit. A túlélő családok gyermekei az életben rendszeresen találkoztak olyan jelenségekkel, amelyek a szülők számára összefüggésbe kerültek az elfojtott félelmetes emlékekkel, ilyenkor a szülők, nagyszülők megemelkedett érzelmi feszültsége, hiperaktivitása volt az, ami felhívta rá a gyerek figyelmét, hogy e jelenségek mögött valami ismeretlen, fájdalmas, szégyellt titok húzódhat meg.
Az évek során a gyermekeknél a deja vu-hoz hasonló pszichés élmény jött létre. Virág Teréz megfigyelése szerint bizonyos elemek képesek rá, hogy a szülők, nagyszülők által átélt érzelmi megpróbáltatások egész érzelmi feszültségét átadják. A túlélő családok számára a gáz, vagon, tábor, drótkerítés, szappan, evés, kórház szavak elszakadtak eredeti jelentésüktől, és a gyermek számára a szavak által közvetített emocionális feszültség hőfoka jelezte egy elhallgatott múlt emlékét, amelyekkel az iskola, a tömegkommunikációs eszközök hírei, a nagyszülők történetei összekeveredtek, és a gyermek a pszichés realitás talaján bevonódott a felmenői által átélt félelmetes múltba.
Neurotikus tünetképzés gyermekeknél
Virág Teréz azt tapasztalta, hogy a neurotikus tünetképzésnél mindig megjelenik egy utalás, amely megkönnyíti a tünet megértését és gyógyítását. Erre példaként hozza fel egy Ágnes nevű 4 éves kislány történetét, akinél székrekedés váltakozott a széklettartási problémákkal. A beszélgetés során fény derült az apa érintettségére a holokauszt túlélési szindrómában. Amikor ő 8 éves volt, édesapját deportálták, majd a bécsi országúton vérhasban meghalt. A terápia során világossá vált, hogy Ágnes apja számára mely ősfélelmet testesítettek meg a gyermek széklettel kapcsolatos bajai, hiszen az ő apja halálát is egy széklettel kapcsolatos betegség okozta. A apa akkor tudott Ágnes felé megértő, elfogadó attitűdöt közvetíteni, amikor képessé vált elmondani gyermekkorukban átélt traumáját. Ezzel párhuzamosan Ágnes szobatiszta lett. Egy másik páciensről is szó esik a neurotikus tünetképzés kapcsán. Ibolyát 18 éves korában a letartóztatta a Gestapo. Szörnyű kínzásokon ment keresztül, medencecsontját összetörték, később Auschwitzba, majd Ravensbrückbe deportálták. Az ő családjában generációkon keresztül megjelent az elhúzódó trauma hatása, a lányának gyomorfekélye volt, a fiának immunbetegsége. Az egyik unokája pszeudokruppban szenvedett, a másik bronchitiszben, a lányunokája anorexia nervosában. Itt tökéletesen megjelenik az anya által indukált tünetképzés. A felfoghatatlan, elhúzódó pszichotrauma szinte minden eleme megtalálható a családi kórképben. A gázhaláltól, fulladástól való rettegés a spasztikus bronchitisben és a pszeudokruppban, az éhhalál félelme az anorexia nervosában, a szervezet védekezőképességének lecsökkenése, a külső veszélyekkel szembeni testi védelem hiánya pedig az immunbetegségben. Virág Teréz számára nagyon fontos volt, hogy hogy megkeresse és megértse a patogén, traumatizált anyák (jelen esetben Ibolya) sorsát, és pácienseivel is megértesse az anyák szenvedését, amely útjában áll a gyermekeikhez fűződő szeretet-kapcsolat kialakításának.
Túlélők Rorschach mutatóinak vizsgálata
Virág Teréz arra is felfigyelt, hogy a túlélők és leszármazottaik Rorschach-teszt válaszaiban is megjelenik az öröklött társadalmi traumatizáció. A Rorschach-teszt egy komplex pszichológiai, diagnosztikai mérőeszköz. A teszt tíz táblából áll, melyeken tintafoltok láthatóak. A Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány támogatásával Virág Teréz elindított egy kutatást, amelynek távlati célkitűzése volt, hogy a klinikai vizsgálatokkal egybevetve a Rorschach-mutatókat, kidolgozzanak egy diagnosztikai skálát, amely alkalmas a holokauszt-szindróma kimutatására, diagnosztizálására. A vizsgálatok során arra kereste a választ, hogy a holokauszt-trauma, mint meghatározott kóros folyamat, megjelenik-e a képzetáramlásban. 50 túlélő jegyzőkönyvét vetették össze 50 egészséges emberével. Összesen 250 Rorschach jegyet vizsgált. Az összehasonlítás szerint a túlélők esetében a tartalmi körökből kiemelkednek a következő válaszok: szörny, vér, szex, jármű, ruha, szem és tőr. Ezek a tartalmak külön-külön is beszédesek, együttesen pedig meghökkentő módon reprezentálják a népirtásra jellemző fogalmakat.
Az említett Rorschach jegyek a személyiség identifikációs zavarát jelzik. A holokauszt alapjaiban lerombolta a külvilág iránti alapvető bizalmat, a jövőbe vetett hitet, a biztos élet reményét. A kutatás eredménye azt mutatja, hogy a holokauszt visszaemlékezések a második és harmadik generációnál is megjelennek a képzetáramlásban, és ez alátámasztja azokat a klinikai megfigyeléseket, hogy az első generációs túlélők – feltehetőleg az utalás mechanizmusán keresztül – továbbadják életük pszichés kríziseiből eredendő identitásválságot gyermekeiknek és unokáiknak.
Az emlékmécses szerep
Dina Wardi, akiről már esett szó, emlékmécseseknek nevezte a másodgenerációs gyermekeket. A holokauszt előtt a családokat a kötődés és az azonosulás hozzákapcsolta a tágabb családhoz, a közösséghez, a környező világhoz, és az egész zsidó néphez, ezzel egyidejűleg a szülők és gyermekek nemzedékéhez. A holokauszt annyira szétrombolta e lánc szemeit, hogy szinte semmi nem marad belőle, ezért az emlékmécses gyerekek szülei tudat alatt azt a ki nem mondott elvárást támasztották velük szemben, hogy helyettesítőül szolgáljanak a megölt családtagokért, a szülők korábbi életéért, és új értelmet is adjanak az életüknek. Bár a szülők nagyon keveset osztottak meg gyermekeikkel abból, amin keresztülmentek, az emlékmécsesek szerepe mégis az volt, hogy megőrizzék a szülők személyes élettörténetét és a holokauszt során átélt élményeiket. Az ilyen gyermekeknek nem csupán hatalmas érzelmi űrt kellett betölteniük, hanem egymaguknak kellett visszaállítaniuk a teljes család folytonosságát, és rejtett kapcsolatot kellett teremteniük a holokauszt során elveszített családtagokkal. Ezek a gyerekek gyakran a meggyilkolt hozzátartozók nevét kapták, és a ki nem mondott feladat óriási teherként nehezedett rájuk. Sokszor tudattalanul azonosultak az elhunyt családtagok sorsával, amely tragikus következményekhez vezetett. Virág Teréz praxisában több ilyen eset is előfordult, most egy különösen megrázó esetet emelnék ki. A Margit nevű páciens 18 évesen a háború vége felé 3 napot töltött Auschwitzban a gázkamrába zárva, mert a bombázások miatt nem érkezett meg a Zyklon B utánpótlás. Körülötte sokan meghaltak vagy megőrültek. Egyedüli túlélő volt a családjából, édesanyja elvesztését sosem heverte ki, és amikor a háború után ellátogatott Auschwitzba, azért fohászkodott, hogy lánya legyen, akinek továbbadhatja édesanyja nevét. Ez után a látogatás után 9 hónappal született meg Judit, akiben beteljesedett a nagymama tragikus sorsa. Tizenéves korától kezdve öngyilkossági kísérletei voltak, gyógyszereket szedett, és hónapokat töltött pszichiátrián. Amikor Margit Virág Terézhez került a KÚT rendelőbe, elvitte Judit zárójelentéseit, amelyben egyetlen utalás se volt a családi tragédiára, az anya rettenetes sorsára, Judit és mártír nagyanyja közti névazonosságra. Judit kapcsolata az anyjával ambivalens volt, sokszor meséltette nagyszüleiről, elveszített családjáról, a lágeréletről. Ezeket a harmonikus együttléteket erősen agresszív korszakok szakítják meg. A gyógyszerek hatására Juditnál gyógyszerfüggőség alakult ki, majd 1994 júniusában gyógyszerek túladagolásával öngyilkosságot követett el.
Virág Teréz úgy tapasztalta, hogy a Holokauszt-túlélő családok legdrámaibb pszichés tünete a pszeudopszichózis, és ezekben az esetekben a legfontosabb feladatnak tartotta felismerni a családi ismétlési kényszert, a halálvágy-halálkívánság megjelenését a második, harmadik generációs túlélő családoknál.
A gyógyulás útja
Virág Teréz saját esetei alapján arra jutott, hogy az emlékmécses szereptől úgy lehet megszabadulni, ha a gyerekek felismerik szüleik tudattalan elvárását, hogy összekössék a múltat a jövővel, és törekszenek rá, hogy az elveszítetteknek ne a halott, hanem az élő emlékét hagyományozzák át a következő nemzedékre, és megtalálják szüleik és családjuk valódi gyökereit. Úgy tapasztalta, hogy az a kivezető út a generációkon keresztül működő traumaátadásból a másod- és harmadgenerációs túlélők számára, hogy úgy kell beszélni a múlt szenvedéseiről, mint ami már lezárult, és közben át kell élni a jelen örömeit, és a jövő ígéretét. Véleménye szerint a terapeuta is csak akkor tud segíteni a múlt szavakba öntésében, ha ő maga – függetlenül attól, hogy az áldozatok közé tartozik-e, vagy sem – meggyászolta a holokauszt mártírjait, majd eljutott a túlélés öröméhez.
Virág Teréz halála előtt két héttel egy KÚT konferencián olvasta fel egyik utolsó tanulmányát. Előadását a következő szavakkal zárta:
„Negyven évig nem voltak szavaink a fájdalmas múlt kifejezésére. Több mint fél évszázaddal a vészkorszak után arra kell szavakat találnunk, hogy kifejezzük a túlélés örömét. Ennek hiányában nem tudunk gyerekeinknek, unokáinknak pozitív jövőképet adni. A KÚT rendelőben arra törekszünk, hogy a hozzánk fordulók képessé váljanak az élet örömeit megtalálni, átélni, és pozitív érzelmeiket szavakban kifejezni.”
Virág Teréz élete végéig ezzel az optimizmussal gyógyította betegeit, és igyekezett a benne rejlő életörömöt minél több embernek átadni. A másod- és harmadgenerációs holokauszt trauma kutatása terén maradandó és kiemelkedő tevékenységet folytatott, munkája a mai napig kiindulási alapként szolgál a kutatók, pszichoterapeuták, és szociális munkások számára is a jelenkor traumáinak megfelelő kezeléséhez.
A KÚT rendelő 2015-ig működött Virág Teréz lánya, Bárdos Katalin vezetésével. Ő jelenleg túlélőkkel foglalkozik, és a KÚT Alapítványt vezeti, amely az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen működő Virág Teréz Traumakutató Csoporttal együtt édesanyja szellemi örökségét hivatott tovább vinni.
Irodalom
Békés Vera (2008): A trauma reprezentációjának változásai Holokauszt-narratívákban. PhD dolgozat, Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Pszichológiai Doktori Iskola https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/15167/bekes-vera-phd-2009.pdf?sequence=1&isAllowed=y
Frankl, Viktor (2019) Mégis mondj igent az életre! Európa Könyvkiadó, Budapest
László Klári (szerk.) (1995) Magyar emlékmécsesek – Tanulmányok a KÚT pszichoterápiás rendelő gyakorlatából: holocaust túlélők és leszármazottaik terápiája, SOTE Magatartástudományi Intézet – MAPET – Végeken Alapítvány, Budapest
Virág Teréz (1996) Emlékezés egy szederfára, Animula Kiadó, Budapest
Virág Teréz (2001) „Mély kútba tekinték…” Animula Kiadó, Budapest
Wardi, Dina (1995) Emlékmécsesek – A holocaust gyermekei, Ex Libris Kiadó, Budapest
Tamásné Jámbor Andrea Virág Teréz szerepe az első- és másodgenerációs Holokauszt-trauma kutatásában és gyógyításában című dolgozata a Mazsihisz és az OR-ZSE 2019/2020. évében kiírt tudományos pályázatán hatodik helyezést ért el. A tanulmánynak egy rövidített, átdolgozott változatát közöljük.