Bakó Tihamér – Zana Katalin: A transzgenerációs trauma és terápiája – A transzgenerációs atmoszféra című könyvének előszava
Nancy R. Goodman és Erős Ferenc előszava
Nancy R. Goodman: Inspiráció. A lélek kitágul
Nancy R. Goodman, Ph.D., a Kortárs Freudiánus Egyesület (Contemporary Freudian Society, Washington) kiképző pszichoanalitikusa, a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület (International Psychoanalytical Association, IPA) tagja.
A felperzselt tájon, amelyet e kötet képei mind újabb és újabb szemszögből ábrázolnak, a trauma érzése uralkodik, utórezgései tapinthatók. A szöveg utat nyit a gondolat előtt, s a költői nyelvteremtés és az életre hívott fogalmi eszköztár az olvasót új szimbólumrendszerrel ajándékozza meg, amelyet segítségül hívhat, amikor kint és bent egyaránt trauma honol. A „transzgenerációs atmoszféra”, illetve a „transzgenerációs áttétel és viszontáttétel” fogalmi konstrukciói gazdagítják a pszichéről és a terápiáról kialakított modellünket, és elűzik a sötétséget, amely befészkelte magát a páciens, a terapeuta, valamint a terápiás folyamat „itt és most”-jának zegzugaiba. Akár a szülők, akár a társadalmi közeg közvetítésével, a trauma megtalálja a lélek belsejébe vezető nyílegyenes utat, és egyszer csak levegőért kapkodunk. A trauma színre lépésének változatos formáit a kötet fejezetei kellő alapossággal artikulálják. Szó és gondolat élő lüktetéssel árad Zana Katalin és Bakó Tihamér szövegében. Az írásmód és a gondolati tartalom inspirációt kínálnak ott, ahol korábban a rettegés és szorongás mindent elárasztó semmije örvénylett. Gyakorló analitikusként, aki a Power of Witnessing című művemben a holokauszt és a szemtanúság viszonyát vizsgáltam, újra megajándékoztak a reménnyel, hogy a szenvedés gubancait felfejtve többet nyújthatok pácienseimnek. A kötet olvasói is könnyebben igazodnak majd el az elmék találkozásának terepén, amelynek jelenében az atrocitásokkal terhes, reményvesztett múltból is közös gondolkodás fakadhat. A szűnni nem akaró trauma mindig megtorpanásra késztet, egyszerűen azért, mert tudjuk, mennyi mérhetetlen fájdalom elviselését rója ki elszenvedőjére. A kötetben az áttétel és viszontáttétel vonatkozásában bemutatott, rendkívül jelentős pszichoanalitikus kutatási eredmények és terápiás eljárások egyben lebilincselő példákkal érzékeltetik, hogyan ver hidat a trauma szakadéka fölött a két ember kapcsolatában kialakuló kommunikáció. Bakó Tihamér és Zana Katalin írása mélyre hatol: állhatatos figyelmüket sem a kollektív társadalmi trauma, a holokauszt, sem a klinikai gyakorlat során feltáruló egyéni szörnyűségek nem kezdik ki. Oldalról oldalra az emberi tapasztalás igazsága tárul fel, és nyújt oltalmat az olvasónak a reménytelenség és az összeomlás előtt, miközben a szerzők biztos kézzel vezetnek át a transzgenerációs transzmisszió, áttétel és viszontáttétel, az enactment, a csend, az idősíkok összecsúszása, a tudás és a nem tudás fölött érzett szégyen, a tükrözés és tartalmazás, a belső valóságba történő visszavonulás, a mentalizáció és az álmodozás témáinak sűrűjén. A traumatizáció hatásainak alábbi érzékletes leírása jól példázza a szöveg nyelvezetének esztétikai erejét: „A hibernált állapot, amely által a traumatizált védekezni próbál, paradox módon, mint láttuk, magát a veszteség élményét rögzíti, teszi örök érvényűvé.” Elmélet és klinikai gyakorlat élénk metaforákban kel életre, megosztva az olvasóval mindazt, amit a traumáról és a transzgenerációs traumáról tudnia kell. A saját gondolkodásom és pszichoanalitikus kutatásaim során magam is újra meg újra azzal szembesülök (Goodman, 2018), hogy két ember, analitikus és páciense között a metaforák használata vezet el a közös elbeszéléshez, amelyben az érzelmi tartalmak átadására sor kerülhet, és amelyben az elme rugalmas ellenálló képessége megszülethet. Egy különleges folyamat játszódik le, amelyben az elmén belüli „holt terek” (az elárasztó traumák) kapcsolatba lépnek a tanúként jelen lévő másik személlyel, s ennek eredményeként két szubjektum találkozásából egy élő tér bontakozhat ki (Goodman, 2012). Az elme pszichoanalitikus modellje a fejlődési szakaszok egymásra rakódó rétegeit sejti a szubjektív élettörténet narratívája mélyén. Ennek megfelelően a trauma feltárása során a terápia is rétegről rétegre halad, amikor az enactment, a viszontáttétel és a testi érzetek gyökerénél (Ellman and Goodman; 2017) a traumatörténet és a hozzá kapcsolódó tudattalan fantáziák szimbolikus értelmét keresi. Bakó Tihamér és Zana Katalin a klinikai gyakorlat sűrűjéből merített példákkal mutatják be, miként érzékeli páciens és terapeuta első ízben a test tudását, hogy aztán szimbolikus történetté formálják azt, és bemutatják azt is, hogyan sérül az anyamellben a gondoskodást és a biztonságot megragadni kész csecsemő képzelőereje és fantáziája, amikor az anyai ölelés édenkertje helyett a semmibe markol. Amikor a pszichikai tehetetlenség mindent elhomályosít, igaz ez általánosan az elmére is, s e tény fényében ezt az igazságot és az ezt megfogalmazó könyvet pontosan a szimbólum- és metaforateremtés, valamint a képzelet munkájának helyreállítása teszi még lenyűgözőbbé.
Az új és különösen hasznos fogalmi konstrukciók kimunkálása imaginatív, egyben reménykeltő gyakorlat. A transzgenerációs atmoszféra fogalma új, erős talapzatot kínál a transzgenerációs trauma megértéséhez. A terápiás gondolkodásban tisztás nyílik az áttétel és a viszontáttétel ismétlődő jelenségeinek értelmezése számára, s az itt létrejött új tudás esélyt adhat arra, hogy a rémületbe dermedt páciens végre túllépjen a csendet hordozó és átörökítő család mi-élményén. Az esetleírások pedig aprólékosan bemutatják, hogy ezekkel az új ismeretekkel felvértezve miként vehetjük fel a harcot az áttétel és a magatehetetlen viszontáttétel örökös traumatikus atmoszférájával szemben.
A sikeres terápiás munka nem egyszerűen a páciens és az analitikus benső korlátait törheti át, de hozzájárulhat a történeti elbeszélésben tátongó hézagok pótlásához is, amelyektől visszariad a tudás. Hálás vagyok a szerzőknek e kapcsolat fogalmi tisztázásáért, és hálás vagyok azért is, hogy azt a saját terápiás gyakorlatomban és a traumával kapcsolatos terápiás munka elméleti oktatása során világosabban ismerhetem fel. A tér és idő dimenzióit játékba hozva az analízis új lendületre kap, amit bizonyára minden terapeuta örömmel nyugtáz majd. Az „atmoszférából” megújulás emelkedik ki: a múlt a múlt, a jelen az „itt és most” jelene, a jövő pedig beléphet a képzelet és a fantázia terébe. A psziché tér- és idődimenzióiból narratíva, s ezen keresztül tartalmazás bontakozik ki. Bátorságra van szükség ahhoz, hogy az intenzív, elfeledett trauma fullasztó, nyomasztóan szűk terében elidőzzünk. Aki e könyvben megmerítkezik, ehhez meríthet inspirációt, ami egyben annyit tesz: újra fellélegezhet.
The Power of Witnessing: Reflections, Reverberations, and Traces of the Holocaust—Trauma and Psychoanalysis (ed. with Marilyn Meyers, Routledge, 2012).
Finding Unconscious Fantasy in Narrative, Trauma, and Body Pain (ed. with Paula Ellman, Routledge, 2017).
Finding Metaphor and Symbol for the Unbearable: A Trauma Museum of the “Terrible Real” and “Creative Representations” in Healing Trauma: The Power of Listening, ed. (Evelyn Jaffe Schreiber), IPBooks, 2018, pp.183-202.
Erős Ferenc
Professzor Erős Ferenc (DSc.), Pécsi Tudományegyetem, Pszichológia Intézet, Doktori Iskola.
Zana Katalin és Bakó Tihamér műve a lelki traumák több nemzedéket érintő hatásával foglalkozik, nem csak a traumatizált szubjektum, hanem az őt körülvevő szűkebb és tágabb csoport, és az egész társadalom szempontjából is. Könyvük alapgondolata, hogy a traumák szenvedő alanyai – a népirtástól és háborútól a családon belüli erőszakig – maguk az egyének, traumatikus élményeikben azonban egy egész közösség osztozik. A közvetlenül érintettek mellett a kívülállók, az úgynevezett „bystanderek”, sőt maguk tettesek és utódaik is traumatizálódhatnak. Egyéni és közösségi trauma tehát kezdettől fogva összefonódik, és együttesük nagy mértékben befolyásolja a túlélők – csakúgy, mint az elkövetkezendő generációk – életét, pszichológiai állapotát, interszubjektív és interperszonális kapcsolatait. A nemzedékeken át tovább gyűrűző hatás különösen drámai módon jelentkezhet, ha elmarad vagy hiányos marad a traumák társadalmi és történelmi szintű feldolgozása a kollektív emlékezet szintjén. Ebben a helyzetben jön létre az, amit a szerzők „transzgenerációs atmoszférának” neveznek, és amely nem más, mint a túlélő kísérlete az élmény megosztására, a traumafeldolgozásra és a gyászfolyamatra. A túlélő ebbe az atmoszférába vonja be utódait, akik éppúgy részeseivé, áldozataivá válnak az eredeti traumának, mint az első generációs túlélők. Koherens történetek helyett hallgatást és fájdalmat, szimbolizálhatatlan emlékeket, töredékes narratívumokat kapnak örökül.
A transzgenerációs atmoszféra fogalma és leírása történetileg szorosan kapcsolódik azokhoz a vitákhoz, amelyek több mint száz éve folytatódnak a pszicho-tudományokban, és újabban a filozófiában, a történettudományban és a szociológiában arról, hogy mi az egzisztenciális és a diagnosztikai státusza a lelki traumáknak, mennyiben formálhatnak jogot az elismerésre. A lelki traumák önálló, sem közvetlen organikus okokra, sem korábbi pszichopatológiai állapotokra nem visszavezethető szindrómajellegét már a 19. század végi pszichiátria felismerte, és ennek nyomán a bismarcki német állam már az 1880-as években elismerte, hogy a traumatikus neurózisban szenvedők (pl. munkahelyi és közlekedési balesetek áldozatai) lelkiállapotuk alapján is kompenzációra, járadékra jogosultak. A lelki traumák okait és keletkezéstörténetét teljes mélységében azonban először csak a pszichoanalízis tárta fel, Sigmund Freud, Ferenczi Sándor, Bálint Mihály és mások munkássága révén. Ferenczi, aki katonaorvosként szolgálta végig az első világháborút, felismerte, hogy a súlyos társadalmi erőszak, a háború a neurózisok sajátos, korábban alig ismert formáját váltja ki. A gránátsokknak, háborús neurózisnak nevezett tünetcsoport saját jogán követeli lelki traumaként való elismerését, tehát valódi terápiát, nem pedig gyógyításnak álcázott büntetést, pl. áramütést igényel (amit az akkori mainstream pszichiátria előszeretettel alkalmazott traumatizált katonákon). A háborús neurózisoktól és Ferenczi úttörő munkáitól azonban még hosszú út vezetett a transzgenerációs trauma problémájának megjelenéséhez. A második világháború után a pszicho-tudományok nagy intenzitással kezdtek foglalkozni a túlélőszindrómával, amely a katonák és hadifoglyok szenvedéseit éppúgy magában foglalta, mint a „civil” túlélőkét (deportáltak, gettóba zártak, menekültek stb.). Speciális problémát jelentettek a holokauszt túlélő áldozatai, akiknek többsége nem csak családját, barátait, otthonát, társas támogatottságát vesztette el, hanem új életet, új személyes és társadalmi identitást kellett kialakítania, visszatérve korábbi hazájába, ahonnan elüldözték, vagy menekültként, emigránsként új hazát kellett találnia egy másik országban vagy földrészen. Több évtizedes „lappangási idő” előzte meg azonban a holokauszt-trauma valódi mélységének, egyediségének, az identitásra és az emlékezésre gyakorolt elemi hatásának felismerését, annak elismerését, hogy a trauma eredete és oka elsődlegesen a külső erőszak, az állam és a hatóságok által gyakorolt, tömeggyilkossághoz vezető terror, nem pedig túlélők egyéni, a traumát megelőző pszichopatológiai állapota. Ebben a fel- és elismerésben kiemelkedő szerepe volt az 1960-as és ’70-es évektől egyre nagyobb számban nyilvánosságot kapott holokausztmemoároknak, interjúknak, tanúvallomásoknak, pszichoterápiás esettanulmányoknak, nem utolsósorban pedig a különféle jogi eljárásoknak, pereknek, amelyek méltó anyagi és erkölcsi kártérítést követeltek a német államtól a túlélők számára. Húsz-harminc év elteltével, a hatvanas évek végétől kezdődően ébredt öntudatra a második generáció, amely tovább hordozta szülei traumáit, de egyszersmind nagy erőfeszítéseket tett arra, hogy megtörje elődei hallgatását, azokat a tilalmakat és tabukat, amelyek saját múltja, családtörténete, szülei szenvedéstörténete megismerésének útjába álltak. Ahogy Kertész Imre Felszámolás című regényének egyik szereplője mondja: „Egyszerre itt voltak kislánykorom szörnyű szavai: a zsidó titok. Mindig valamilyen mély, szőrös hangon mondtam ki magamban a szót, a szememet lehunyva. Afféle hívószó volt ez, más fóbiás szavaimra: Auschwitz. Megölték. Elveszett. Odaveszett. Túlélte. Eszembe juttatott mindent, nyomasztó gyerekkoromat, amely ilyen szavak árnyékában telt… Naponta meg kellett küzdenem az ép elméért, azért, hogy normális maradjak. Utáltam, hogy zsidó vagyok, s még jobban utáltam volna, ha letagadom.” A második generáció színrelépése és önreflexió-kísérlete indította el és inspirálta a transzgenerációs traumaátadással kapcsolatos klinikai, szociálpszichológiai és történettudományi kutatásokat, amelyek a holokauszttrauma problémáját (más súlyos traumatikus eseményekkel együtt) szélesebb kulturális és történelmi összefüggésbe helyezték. Zana Katalin és Bakó Tihamér könyve megmutatja, hogy milyen pszichológiai és társadalmi akadályai vannak az önreflexiónak, az átörökített érzések, félelmek, szorongások szimbolizálatlan halmaza szimbolikus narratívummá alakításának. Ennek megértéséhez nyújt támpontokat Török Mária és Ábrahám Miklós „fantomelmélete”, amelynek bemutatása, kontextualizálása és alkalmazása Zana és Bakó könyvének talán legfontosabb részét képezi. Török és Ábrahám, akik maguk is a magyarországi holokauszt áldozatainak leszármazottjai voltak, úgy vélték, hogy a „fantom” olyan traumák, konfliktusok, titkok kísérője, amelyek nem a szubjektum saját élettörténetéből, hanem az előző generációk tapasztalataiból származnak, éppen ezért nem írhatók le az elfojtás hagyományos freudi kategóriáival. A „fantomok” olyan zárványokból, pszichikus „sírboltokból” kerülnek elő, amelyek több nemzedéken át hozzáférhetetlenek, elbeszélhetetlenek maradnak, hatásuk kifejezhetetlen, elhúzódó, „kriptikus” gyász formájában jelentkezhet. Mint Zana és Bakó elméleti elemzéseiből és klinikai értelmezéseiből kiderül, éppen a fantomizáció tartja fenn azt a transzgenerációs atmoszférát, amely napjainkban már a harmadik, negyedik generációra is kiterjedhet. A transzgenerációs atmoszféra megtörése, a szimbolizálatlan atmoszféra szimbolikus kultúrává alakítása az utóemlékezet segítségével történik. Az utóemlékezet Marianne Hirsch amerikai kutató szavaival „az örökbefogadás segítségével történő visszamenőleges szemtanúság, amelynek révén mások traumatikus élményeit és azokról szóló emlékeit úgy éljük meg, mintha a sajátjaink lennének, sőt élettörténetünkbe is beillesztjük őket. Ezáltal az elnyomott és üldözött Másikkal kialakítandó viszonynak is modellértékű eszköze lehet: ahogy én »emlékezem« a szüleim emlékeire, úgy tudok »emlékezni« bárki más szenvedésére is.” Az utóemlékezet „a történelem személyes interpretációja”: a távollevő tanúságtétele, abban az értelemben, hogy a tanú nemcsak térben, hanem időben is távol van attól a helyszíntől, ahol az esemény megtörtént. Az utóemlékezet lehetővé teszi a traumatikus élmények szimbolikus átdolgozását, kommunikációját, és a kreativitás forrásává válhat. Napjainkban tanúi vagyunk egy transzgenerációs kultúra megszületésének. Az utóemlékezet – amelynek jegyében olyan jelentős művészi alkotások születtek, mint például Nemes László Saul fia című filmje –, a jelen számára reprezentálja, tanúsítja azokat a traumákat, amelyek az előző generációk számára feldolgozhatatlannak bizonyultak. Az utóemlékezet egyben a „jelen emlékezete” is, mert aktuálissá és megvitathatóvá tesz olyan kérdéseket, mint a tettesség, az áldozatiság, a tettes-áldozat viszony, a kollaboráció, az agresszorral való azonosulás, a dehumanizáció problémái.
A transzgenerációs trauma és terápiája – A transzgenerációs atmoszféra című kötet előszavát a könyv szerzői, Bakó Tihamér és Zana Katalin engedélyével közöltük.
A könyv megrendelhető magyar nyelven: https://www.medicina-kiado.hu/kiadvanyaink/szak-es-tankonyvek/pszichiatria-pszichologia/a-transzgeneracios-trauma-es-terapiaja/
A könyv megrendelhető angol nyelven: https://www.routledge.com/Transgenerational-Trauma-and-Therapy-The-Transgenerational-Atmosphere/Bako-Zana/p/book/9780367859312