Virág Teréz: Lőrinc

Egy háromgenerációs neurózismodell

Ferenczi Sándor 1918-ban, a Budapesten rendezett V. nemzetközi pszichoanalitikus kongresszuson olvasta fel „A háborús neurózisok pszichoanalízise” című tanulmányát, melyben kibővítette Freud traumatanát: „A háborús neurózisok a neurózisnak abba a csoportjába tartoznak, melynek kifejlődésénél nem csak a genitális szexualitás, hanem az úgynevezett nárcizmus is szerepel. Ezeknél kevésbé szembetűnő a szexuális alap.” E gondolatával megelőzte Eriksont, aki a neurózis feltárásánál az identitás tanulmányozását elébe helyezte a szexualitás vizsgálatának: „Az identitás tanulmányozása olyan stratégiai fontosságúvá vált a mi időnkben, mint Freud korában a szexualitásé volt.” Ha az ember lelki működését a külső reális, társadalmi, kulturális és családi körülmények befolyásolják, akkor megértéséhez nem elegendő egyetlen, kizárólagos megközelítési mód. Ferenczi, Erikson ezen megállapításai alapvetően fontosak számunkra ma, a holokauszt és más társadalmi traumatizációk pszichodinamizmusának feltárásában és gyógyításában.
A „Trauma a pszichoanalízisben” című tanulmányában Ferenczi így ír: „A gyermeket ért megrázkódtatás lefolyásának követéséhez sokszor fontos ismerni a traumában szereplő felnőtt viselkedését a gyermekkel szemben.” Ferenczi szellemében a hozzám forduló szülők beteg gyermekét az egész család, az őt körülvevő egész környezet részeként figyelem. Figyelmem fókusza így előre adott: milyen utalásrendszert hordoz a gyermek tünete, milyen időpontban betegedett meg, mi motiválja a szülők segítségkérését.
Az az élmény, amit a neurotikus tünetek feltárása során átélek, az egyre kiteljesedő motivációs rendszer kibontakozása egy Bach-fúga hallgatása alatti élményhez hasonlít. Bachot hallgatva egy kis doboz jelenik meg előttem, melynek oly módon nyitott a fedele, hogy mindig nagyobb és nagyobb dobozok nyílnak egymásból a mindenség felé. A fúga jelentése – mint tudjuk – futás, menekülés. Alapvető jellegzetessége az identitas partium, a szólamok azonossága. Az egymás után belépő szólamok mindegyike következetesen egyazon témával kezdődik. Az expozícióban sűrítve megjelenik a mű valamennyi kibontakozásra váró zenei motívuma. A továbbiakban megkísérlem a hat és fél éves pszeudokruppos Lőrinc gyógyulásának történetétaz identitas partium alapján megjeleníteni.
Az expozíció: futás, menekülés. A szülőkkel és Lőrinccel folytatott első beszélgetésben már benne volt az őket körülvevő egész világ.

Az apamotívum

Lőrinc köhögése az apát kutyaugatásra emlékeztette. A kutyaugatásszerű köhögés mindig sírással kezdődött, és fulladásba, rohamszerű köhögésbe ment át. A pszeudokrupphoz gyakori reggeli lázas állapotok társultak, emiatt a gyereket otthon tartották. Kiderült, hogy Lőrinc nem szeret óvodába járni, több óvodaváltás ellenére a közösségbe való beilleszkedése egyre kilátástalanabbnak tűnt. A szülők az iskolakezdés előtt kerestek fel, mivel a hagyományos gyógyszerek nem segítettek. Az éjszakai félelmetes fulladások miatt figyelmemet arra fordítottam, hogy kiderítsem, mit éreznek a szülők, amikor Lőrinc „rohamozik”. Fordítsuk figyelmünket az apa családi múltja felé. Bányászcsaládból származott, apja négy éve gégerákban halt meg. A halállal való találkozása – feltételezésem ellenére – nem a bányához és nem apja felnőttkori halálához, hanem egy pusztulófélben lévő zsidó temetőhöz kötődött. „Egy-két fejfa volt ott mindössze, ott játszottunk minden nap, közben valami megfoghatatlan félelem lengte be az egész környéket, és esténként egy értelmetlen kifejezéssel ijesztgettük egymást.” A múlt homályából lassan ködlik fel az „értelmetlen kifejezés”, egy név: Andor Waizani. Ez volt az a szó, mely után elkezdtek menekülni. Emlékezete szerint ezt a játékot nem ők találták ki, szüleik gyermekkorából hagyományozódott át rájuk. Mint mondja: „Életünk ebben a halott temetőben zajlott.” Leutaztunk szülőfalujába, Szuhakállóra. A temetődombról lenézve a magas meddőhányók, a bánya állandóan füstöt okádó kéménye valóban kísértetiesen lengte be a tájat.
Lőrinc élete első hat hónapját – ahogy az apa mondja – éjjel-nappal végigsírta, ettől a szülők végtelenül kimerültek, és menekültek a síró gyermektől.

Az anyamotívum

Az anya apja kocsmáros volt, akinek az anyósával olyan rossz volt a kapcsolata, hogy kislányát, Lőrinc anyját szigorúan eltiltotta tőle. Anyja viszont rendszeresen elküldte meglátogatni. A „tiltott nagymamához” – ahogy nevezi – mindig a falu temetőjén rohant keresztül. Idézem: „Itt két norma ütközött. Az egyik azt óhajtotta, amit a másik tiltott. A rohanás azt jelzi, hogy a két norma ütközését kell valahogy megoldani.”
A temetői rohanás emlékezetébe idézi gyermekkori szenvedését. „A nővérem mindig a számra tette a párnát, hogy én megfulladjak. Ez volt a legnagyobb fenyegetettség.” Az anya Lőrinc másfél éves korára teszi az első fulladásos rohamot. Ettől kezdve a betegségektől nagyon féltette.

Szülőmotívum

Amikor Lőrinc éjjel felsír, ők odarohannak az ágyához. Mindkettőjük asszociációjában déjà vu-szerűen egy-egy gyermekkori félelmetes temetőélmény jelenik meg; a sír, mint tárgy, a halál és a halálfélelem. Ezzel a saját szorongásukkal felerősítik gyermekük halálfélelmét.

Fulladás és környezet

A vidéken eltöltött gyermekkor után mindketten a pesti tudományegyetem filozófia szakára iratkoztak be. Itt ismerkedtek meg, majd összeházasodtak. Ahogy mondják, a pesti rossz levegőtől fulladoztak. Hétvégén menekültek a hegyek közé. Első lakásuk egy szükséglakás volt: két helyiség, egy konyha és egy ebből nyíló szoba, melynek az ablaka egy sötét körfolyosóra nézett. A falakon csurgott a víz, a lakásban minden penészes volt. Az apa a konyha egy részéből zuhanyozót épített, de wc építésére már nem kaptak engedélyt. A folyosón lévő közös wc-t használták. Hogy a kis szobában elférjenek, az apa galériát épített. Ott fent valóban fullasztó volt a levegő. A házaspár fulladozott a nedves, levegőtlen lakásban. Az épület a volt gettó falain belül állt, közel a Mártírok temetőjéhez. Ebbe a levegőtlen környezetbe születik Lőrinc, ezek között a kimondott és kimondatlan félelmek között élt. Másfél éves, amikor a család Káptalanfüredre megy nyaralni. Egy délután ismerősükre bízzák Lőrincet, az nem figyelt rá, és a gyerek majdnem belefulladt a Balatonba. Lőrinc így számol be a történtekről: „Egy követ bámultam. Én 90 cm-es voltam, a víz 1 méter. Beleestem a vízbe, majdnem megfulladtam, már nem kaptam levegőt.” Mindkét szülőnek az a véleménye, hogy ez a fulladásélmény nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Lőrinc fél a víztől. Öt és fél éves, mikor beíratják egy úszótanfolyamra. 10 hónapig 10 tanfolyamot szenvednek végig. A gyermek képtelen egyetlen tempót megtenni, dermedten áll a medence szélén. Ahogy beszélgetéseink során összeállnak a család fulladásos emlékei, Lőrinc elengedi a biztonságot jelentő korlátot, és teljes hosszában átússza a medencét. A következő héten vele megyek az uszodába. „Lőrinc egy év után megszerezte a vízbiztonságot” – mondja az úszómester – „most már nem fél a víztől.”

Fulladás és társadalom

A terápiát megelőzően a gyakori reggeli belázasodások és az éjszakai fulladások miatt mandulaműtétre kerül sor. Lőrinc a Péterfy Sándor utcai kórház gyermekosztályára kerül. Bár az első beszélgetéskor nem emlékszik semmiféle éjszakai fulladásra, lassan ő is emlékezni kezd. „Mandulaműtétkor jött ez a köhögés” – mondja. „A kórházban féltem és sírtam. A hülye ápolónő meg azt mondta, aki sír, száz szurit kap, és meztelenül kiállítja a sarokba. Azóta rettegek, igen, azóta rettegek” – mondja elszoruló torokkal. Jól emlékszik szörnyű kórházi álmára, mert azóta gyakran újra álmodja. Jött egy nagy impala és a szarvával megszúrta. Mutatóujjával jelzi, hogy az impala oda szúrt, ahova az injekciókat is kapta.
Az óvodában rendszeresen büntetik. A büntetés nem névre szóló, csoportbüntetés van. Büntetésben lenni azt jelenti, hogy semmit sem szabad csinálni, egy helyben kell állni. Egy délután, alvás közben megered Lőrinc orra vére, már minden véres, a párna, a lepedő, az ágy, de az óvónő semmit sem vesz észre. Lőrinc végig rettegi az orrvérzést, fél, hogy elvérzik, mint egy sebesült. Mikor végre az óvónő meglátja a véres ágyneműt, rákiabál a gyerekre: „Vidd haza az anyádhoz, majd ő kimossa!” Az orrvérzésről Lőrinc a sebesülésre asszociál, az első és második világháborúra és a forradalomra. „56-ban a papa pont annyi idős volt, mint én. Otthon kikukucskált az ablakon, a magyar tankok szembe mentek az orosz tankokkal, mert forradalom volt. És nem temették el normálisan az embereket, kátránypapírba csomagolták, és bedobták egy gödörbe. Ők így szoktak temetni. Megölték az összes magyart, és ráadásul el sem temették.”
Egy alkalommal véletlenül tudom meg Lőrinctől, hogy Galantázt kell szednie, mert a szervezete nem tudja a tejet feldolgozni. „Addig kell szednem, amíg élek, a halálomig” – mondja. A halálfélelem állandó érzésként körüllengi Lőrinc és anyja életét. Az anya egy másfél éves kori őszi sétára vezeti vissza Lőrinc találkozását a halál fogalmával. „Sétáltunk az erdőben, és Lőrinc megkérdezte, hogy mi az az avar. Mondtuk, hogy lehullott levél. Én is lehullok majd a mamáról, mondta Lőrinc.” Az anya ismét emlékezik: „Az első betű, amit megtanult, egy koporsóról lehulló ’L’ betű volt. Kimondva az ’EL’ nevem első szótagja.” Panaszolja, hogy őt anyja mindig orvoshoz hurcolta, annyira féltette, hogy meghal. Lőrinc, ha egyedül megy le a lépcsőházban, hogy kidobja a szemetet, úgy érzi, hogy a képzelt halál rohan utána…
Ahogy az anya végighallgatja Lőrinc halálfantáziáit, maga fogalmazza meg a család lelki kontinuitását: „Ez az, ami már túlmutat Lőrincen, a korábbi események lecsapódása, sűrűsödése…” Mikor a másfél éves kori avar-beszélgetést említi, még nem állt benne össze a kép: ekkor kezdődtek az éjszakai fulladások, de azon a nyáron volt a káptalanfüredi baleset is.

Gerlóczy Sári rajza

A személyes tudattalan

A terápia megkezdésétől kezdve Lőrinc belázasodása megszűnt, egyszer sem fulladt. Közeledett a terápia vége, meglátogattam az otthonában. Ágya előtt a falon egy poszter, rajta egy szarvas állat. Nevetve mondta, hogy ez az impala. Ekkor fejtettük meg a személyes tudattalan titkát. Most első alkalommal az állatot gazellának nevezi. Felnevet: „Gaz Ella! Dehát a mamát is Ellának hívják! A Szörny Ella is Ella!” Egy későbbi találkozáson így fogalmazom meg Lőrincnek, hogy miért is nem akar óvodába menni, miért csak otthon szeret lenni, papával és mamával tudományos dolgokról beszélgetni: „Nem akarsz elmenni abba a rossz világba, ahol a gyerekeket az óvodában büntetésbe állítják, és az ápolónő száz szurival fenyeget!” Átérezzük, hogy azért haragudott a mamára, azért Szörny Ella, mert a szörnyű dolgoktól nem tudja őt megvédeni. Ahogy kibontakozott előttünk Lőrinc családjának múltja, úgy állt bennünk össze fulladásának és belázasodásának háttere, emberi méltóságukat megalázó lakáshelyzetükből, az őket körülvevő társadalmi, természeti világból, saját feldolgozatlan gyermekkori traumáikból eredt. Mindketten kiváló képességekkel rendelkeznek, önmagukat formáló személyiségek. Nemcsak anyagi helyzetüket, de az őket körülvevő politikai, társadalmi körülményeket is rajtuk kívül álló, általuk befolyásolhatatlan körülmények determinálták. Nedves, komfort nélküli lakásukban valóban fulladoztak. Budapest légszennyezettsége önmagában is fullasztó, és fullasztó volt az a politikai rendszer is, amelyben ők felnőttek, kötél általi halálaival, kátránypapír temetéseivel.
Terápiás kapcsolatunk előtt Lőrinc szomatikus tünete izolálva volt – ahogy Erikson írja – a saját integrált „belső” és a „külső” világ élményanyagától, és attól a társas rendszertől is, beleértve az óvó- és ápolónőket, mely gyermekükön keresztül hatott rájuk.
Lőrinc tünetében – mint cseppben a tenger – félelmetes konkrétságában jelent meg az a közeli és távoli világ, mely nemcsak őt születésétől kezdve, de szülei és nagyszülei, és mindannyiunk életét több mint 50 éve körülvett.
A pszeudokrupp körül megjelenő szavak: sír, fulladás, roham, menekülés jelentését nemcsak a szülői, de az egész magyar társadalmi realitás is meghatározta. Mintha a gyógyuláshoz elég lenne a tünetet hordozó szavak megértése.

Fulladás és autoerotika

„Aki feljön a fővárosba – mondja egy alkalommal az anya –, az egy szakítás, szakadás, gyökérvesztés. Elszigeteltségbe kerül az ember.” A család gyökértelensége azt fejezi ki, hogy nem lehet megkapaszkodni sem a múlt tradícióiban, sem a jelen világ normarendszerében. Ezért nem tudtak szülei segíteni Lőrincnek az óvodai beilleszkedésben. A közösségben magányos gyerek autoerotikával vigasztalja magát. A fulladás miatti halálfélelem szintén fokozott autoerotizmushoz, önmagába való nárcisztikus kapaszkodáshoz vezet. Az onániát kísérő izgalom fulladást okozhat. A fulladás így az anya-gyerek kapcsolat szintjén is determinált.

Gyógyító kapcsolatteremtés

A háromgenerációs neurózismodell alapján a gyereket nem Robinsonként, hanem pszichoszociális környezetének tagjaként szemlélem. Nyilvánvaló, hogy ehhez a szemlélethez nem elegendő csak a szülői háttér ismerete. Jól követhető, ahogy a szülők gyermeküknek átadják azokat a traumákat, melyeket ők maguk gyermekként elszenvedtek. Mintha Ferenczi a Thalassa sorait egyenesen Lőrinc jobb megértése miatt üzenné, mert bár a genetikus öröklésről beszél, implikáltan mégis kifejeződik a szülők és a gyermekek közötti traumaátadás folyamata. „Amit öröklődésnek nevezünk, az talán csak áthárítása a traumák kínos elintézése nagyobbik részének az utódokra. Miközben egyik nemzedék a másiknak továbbadja azokat a traumás, zavaró ingeranyagokat, minden egyéni élet a zavaró inger egy részét éppen az átélés által lereagálja.”
A terápia befejeztével kapcsolatunk nem szakadt meg. Így tudtam meg, hogy Lőrinc apjával leutazott Szuhakállóra, nagymama- és családlátogatásra. Az apa felkereste régi, temetőbeli játszótársait. Az egyik hentes, a másik sírkőfaragó, az apa – mint tudjuk – filozófus lett.
Mai otthonuk háromszobás, világos, egészséges lakás. Lőrincnek külön szobája van, nemrég kapott egy pianinót, tanárai szerint tehetségesen zongorázik. Van két pintye, melyek – ha kedvük van – szabadon repkednek a szobában, és sok-sok aranyhala. Iskolai beilleszkedése az óvodainál sikeresebb, szomatizálása megszűnt. Galantázt sem kell szednie, étvágya, enzimtermelése is rendben van. A szülőknek nehézséget okoz Lőrinc pedagógusainak elfogadása. Megismerve őket, úgy tűnik, nem a szülőkben van a hiba.
Végül válaszolnom kell arra a kérdésre, hogy mi történt négyünk között a 17 találkozás során. A szülők számára nyilvánvalóvá vált, hogy saját élettörténetük belejátszott gyermekük tünetképzésébe. Tudatszinten mindketten szakítottak családjukkal, múltjukkal Lőrinc tünete kötötte őket össze. A szülők számára olyan személlyé váltam, akinek észrevételeit elfogadták, hiszen én is elfogadtam, megértettem őket. A kölcsönös elfogadás eredményeként segíteni tudták Lőrinc gyógyulását.
Bálint Mihály szerint az emberi lét célja, hogy a környező világgal harmonikus kapcsolatot alakítson ki. Számomra mintha az az út lenne járható, melyet Illyés Gyula fogalmazott meg Bartók című versében:

„Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenetet, azzal föl is oldja.
Ím, a nagy lélek válasza létre
s a művészé, hogy megérte
poklot szenvednie.”

Lőrincnél a külvilág tükröződése betegségében fejeződött ki. Ahogy feltámasztottuk, szavakba foglaltuk, érzelmileg közösen átéltük az ő és szülei fájdalmas emlékeit, megszűnt éjszakai fulladása és reggeli belázasodása. Szemünk előtt bontakozott ki tehetsége.
Terápiám során egyre jobban meggyőződöm arról, hogy az identitas partium nem csak a fúgára, de az összekapcsolódó emberi sorsokra is jellemző. Az egyre kibontakozó motívumokban jól hallhatóvá vált az elhallgatott múlt. A terápia során megnyitottuk az utat a családtörténet szabad áramlása előtt.

---

Előadásként elhangzott a Ferenczi Sándor Egyesület „Az ezredvég politikai változásai és a pszichoanalízis” című harmadik nemzetközi konferenciáján. Budapest, 1991. június 7-9.

 Nyomtatásban megjelent: Virág Teréz: Emlékezés egy szederfára, szerk.: László Klári, Budapest, Animula Egyesület, 1996. 101–105. old.